Jobban vagyok. Most már kijelenthetem, hogy sokkal jobban vagyok. Ez eszméletlenül kemény önismereti munkámba kerül(t), amit rengeteg koppanás és sorsfordító felfedezés kísér. Rájöttem, hogy a válaszok tényleg bennünk vannak. Eddig ezt tök hülyeségnek tartottam, mert nem értettem. Hogy lenne már bennem egy olyan tudás, amiről még fogalmam sincs?! De most megértettem. Gyűjtögettem a kis információmorzsákat csendben, napról-napra, hétről-hétre és egyszer csak összeálltak bennem egy válasszá. Egy megoldássá.

Úgy érzem, hogy kezdem visszanyerni önmagam. Még nem vagyok az igazi, habár pörgök állandóan, mint a biciklikerék, de közben érzem legbelül, hogy még kell egy kicsit lábat lógatni. Még kell egy kicsit az, hogy félretegyek mindent és elvárásmentesen töltsem az estéimet. Hogy csendben legyek. Hogy azt csináljam, amihez kedvem szottyan. Mert ezekből az elmúlt egy-másfél évben nagyon kevés volt és most baromi jó érzés. Néhány napot pihentem úgy teljes egészében is, ami először szörnyű volt, majd egyre jobb lett, aztán elkezdtem élvezni, hogy semmit csinálok. Végre a héten már úgy mentem két programra is, hogy kifejezetten vártam őket! Hogy belülről éreztem azt az örömöt, hogy mehetek valahova! Hihetetlenül furcsa érzés volt, mert már nem is emlékeztem, hogy milyen valamit gyermeki boldogsággal várni. Na de hogy jutottam el idáig a depresszió közeli állapotból? A következő felismeréseken keresztül, amik szinte mint derült égből a villámcsapás, úgy értek engem.

Amikor minden csak egy feladat

Egyszer csak bevillant a felismerés itthon, készülődés közben, amikor a teendő listámat futottam át, hogy “Úr Isten! A hajmosás nincs a listán! Pedig éppen hajat mosni készülök és már így is botrányos nagy késésben vagyok. (Szokás szerint… ) Most ha elmegyek hajat mosni, lehet, hogy csodásan friss hajam lesz, de másik 25 feladat pislog rám és kérlel, hogy inkább őket válasszam. Ráadásul még ki sem pipálhatom a listáról… Na de ilyen fejjel nem mehetek emberek közé.”  Ez a kis rövid eszmefuttatás után volt egy pillanat, amikor beúszott egy új gondolat a pánik helyére: “Na de állj! Mit keresne egyáltalán a hajmosás a listán? Most komolyan azt is be kell listáznod, hogy legyen időd hajat mosni???” Azért ez úgy szíven ütött.

Elindultam hajat mosni és utána még napokig rágtam ezt az információt és mindenkinek elmondtam, akivel csak találkoztam, hogy rájöttem arra, hogy nekem a hajmosás is feladat. Hogy olyan szintre sikerült “fejlesztenem” az időgazdálkodásomat, hogy ha nem tervezek be időt az ilyen egyszerű és teljesen szokványos teendőknek, mint a hajmosás, akkor eszembe se fog jutni, vagy ha mégis, időm nem lesz rá. De szerintem ez így baromira nincs jól. Baromira nincs jól, hogy az egész életemet listák, szabályok, rendszerek alapján élem. Kreatív embernek tartom magam, ami már kezdett kicsit kihalni belőlem, mert nem hagytam neki szabadságot. Tehát kevesebb korlát kell.

Amikor csak a problémára fókuszálok

Az Útikalauz Lélekstopposoknak előadáson hallottam egy gondolatot, ami nagyon fejbe vágott, ezt ecseteltem az előző cikkemben is. A lényeg, hogy folyamatos panaszáradat zuhogott bennem, sajnáltattam magam (főleg saját magamnak), egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy mi a bajom, miért nem jövök helyre, miért érdemlem én ezt, mit rontottam el. Semmi nem szólt arról, hogy mi a megoldás. Mit kéne csinálnom, hogy ne így legyen? Úgy látszik, ezen az estén értem meg arra, hogy ezt az infót befogadjam, mert este úgy feküdtem le, hogy azt mantráztam magamban, hogy keresem a megoldást. (Spoiler: az utána következő napokban eszméletlenül felgyorsultak az események a “gyógyulásomban” és szinte kétnaponta értek a felismerések.)

Amikor meg kell tanulnom elengedni

Mészáros Robival, a BrandBirds alapítójával volt egy videós konzultációm, ahol nagyon fontos mondatokat kaptam tőle. Olyanokat, amik nagyot lendítettek rajtam a jó irányba. Azzal kezdte, hogy én is pont olyan vagyok, mint ő: tele vagyok ötletekkel, mindent azonnal akarok és azt lehetőleg egyedül akarom megoldani. Nyugodjak le egy kicsit. Türelem. Mindennek eljön az ideje és minden meglesz, amikor meg kell lennie. Felesleges ezen görcsölni.

Gondolom te is milliószor hallottad már ezeket a frázisokat, nem mondok újat velük. Viszont ott, akkor, úgy álltak a csillagok, a nap, a hold, az univerzum, mittudomén, hogy minden összeállt. Elért az agyamig, hogy meg kell állnom és el kell engednem dolgokat a saját lelki békém érdekében. Mert az nem normális, hogy minden este lelkifurkám van azért, mert fél (!!!) órát pihenek vagy egy picit előbb fekszem le aludni, mint éjfél. Ott, akkor megértettem, hogy parkolópályára kell tennem olyan dolgokat is, amiket már szinte görcsösen akartam, csak hogy senki ne előzzön be, csak hogy én is nyomot hagyjak a világban, csak hogy nekem is legyen ilyenem meg olyanom… Türelem. Meglesz minden idővel és még sokkal jobb is lesz, mintha kipréselném magamból. Úgyhogy azzal a lendülettel kihúztam a feladatokat a listáról, eltettem őket és felmentettem magam az állandó lelkifurka alól. Hihetetlenül felszabadító érzés! Talán ennek köszönhetem azt is, hogy újra van kedvem írni és a héten még egy videót is felvettem csak úgy kedvtelésből nektek! :)

A legjobb az egészben, hogy azt érzem, hogy nem a régi önmagam vagyok, hanem a valaha volt legjobb verzióm felé tartok. A 2019-es célom felé, ami egy kiegyensúlyozott élet. Biztos tele lesz még hullámvölgyekkel, de most büszke vagyok magamra, hogy egy hatalmas hullámot túléltem és habár maga alá gyűrt egy kis ideig, mégis megúsztam. Mert mertem nyitni, segítséget kérni, befogadni és így megtaláltam magamban a válaszokat.

A válaszok benned is ott vannak, csak legyél nyitott rájuk.