Éppen hazaértem a leginspirálóbb közegből, amit csak ismerek és kitör rajtam a sírás. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán egyszerűen csak az a sok kérdés tör felszínre, amiben azt kérdezik, hogy hogy vagyok, min pörgök éppen, miért nem pihenek. Nem tudok pihenni. A szó szoros értelmében persze végzek pihentető tevékenységeket, de egyszerűen nem tudom kipihenni magam. Olvasok, sorozatot nézek, hazafelé jövet podcastet hallgatok vagy éppen semmit, csak elvagyok a gondolataimmal. A legcsodálatosabb szülinapom tele volt pihenéssel, mégis azt érzem, hogy cseppet sem vagyok kipihent.

Ismét önmagamat kereső nő lettem. Azt hittem, már egyszer megtaláltam, de valahogy minden évben eljön az az idő, amikor egy kicsit elveszek. Amikor nem tudom, mit valósítsak meg a sok ötletemből, holott már azt hittem, letisztult az irány. De igazából semmi kedvem semmihez. Igen, még a semmihez sincs kedvem. Csak vagyok a szomorúságomban és tanácstalanságomban és nem tudom, mit kezdjek magammal, hogy jobb legyen.

Az tartja talán bennem a lelket a legsötétebb pillanatokban, hogy ez nem valaminek a vége, hanem egy útkeresés. Egy válaszút, ahonnan akárhova mehetek. Vagy lehet, hogy éppen ez a rémisztő benne? Mindenesetre az biztosan, hogy a világ legboldogabb emberének kellene lennem, hiszen mindenem megvan. A férjem maga a csoda, akire tudom, hogy mindig számíthatok, segít a vállalkozásommal kapcsolatos kérdéseimben és segít a házimunkában is. Nem panaszkodik arra, ha este 11-kor még a gépet püfölöm, pedig már magam sem tudom megmondani, mikor kerültünk utoljára egyszerre ágyba. Tűri a hisztijeimet és önként vállalja a mosogatást. Közben pedig megtalálta nekünk álmaink otthonát, amin serényen dolgozik, hogy az a legjobb legyen. Csodálatos barátnőim vannak, akikre tudom, hogy mindig, minden körülmények között számíthatok. Eszméleten, mennyi jó ember vesz körül nap mint nap, akiktől rengeteg támogatást, kedves szót, léleksimogatást kapok. A vállalkozásom pedig szépen virágzik, nem lehet rá panaszom.

Ennek ellenére nem vagyok jól. És utálom magam érte. Egyszerűen már maga a gondolat is frusztrál, hogy megvan mindenem, amire csak szükségem lehet, mégsem vagyok jól. Azt nem mondom, hogy nem vagyok boldog, mert vannak boldog pillanataim. De kiegyensúlyozott... na az nem vagyok. Pedig vágyom rá. Eszméletlenül vágyom rá. Hogy legyen egy rutinom, amiben kényelmesen elvagyok, mindent megélek tudatosan, miközben a feltöltődésre és a szeretteimre is jut időm.

Azt kutatom éjjel-nappal, hogy ezt hogyan valósíthatnám meg. Legalábbis eddig azt hittem. Aztán tegnap voltam egy előadáson, amiben azt taglalta az előadó, Kún Zsófia, hogy mennyire fontos ismerni önmagunkat. Hogy mekkora jelentősége van annak, ha merünk kérdezni magunktól. Volt egy nagyon ütős gondolata az egyik dián:

Hányszor gondolkodsz a problémáról, zártan? Hányszor töröd a fejed a megoldáson, nyitottan?

Ekkor döbbentem rá, hogy dehogy kutatom a megoldást. Meg vagyok ragadva a probléma szintjén, panaszkodom magamban folyton, hogy nem tudom, mit kéne tennem, nem érzem jól magam és felesleges körökön futtatom magam, ahelyett, hogy azt az egyetlen kérdést tenném be a buksimba, hogy mi lehet a megoldás.

Nem mondom, hogy mától megfordul a világ, de mindig eljön az a pont, amikor elegem lesz magamból. Amikor már eleget sajnáltattam magamnak (és mindenki másnak is) magam és érzem, hogy nem jó, amikor könnybe lábad a szemem, ha megkérdezik, hogy miért nem pihenek és azt kell válaszolnom, hogy de igenis pihenek, csak nem segít. Talán ez a pont most jött el, talán holnap fog, talán két hét múlva, de tudom, hogy el fog jönni, mert én azt akarom. Mert merek segítséget kérni és elmesélni ezt másoknak is. De legfőképpen, mert merek kérdezni magamtól.

Te mikor kérdeztél utoljára magadtól valamit?